 |
| Titahi Bay és a fiúk |
 |
| Titahi Bay partrész |
 |
| Lábak , Homok és Sör |
 |
| Csakhogy rólam is legyen kép:) |
 |
| A labda és a sapka |
 |
| A fiúk a vizben játszanak |
 |
| Fisn 'n' chips evés a parton |
 |
| "Kéritek a labdát?" Én is játszom ám:) |
Úgy csináltunk, mint az itteni fiatalok. Vettünk egy Rugby labdát, hogy dobálhassunk, vittünk magunkkal takarót, amin ücsöröghetünk. Vittünk magukkal inni és ennivalót. Vettünk magunknak sapkákat biztos ami biztos, tanulva múltkori leégésünkből.
Vasárnapra már olyan bátrak lettek a fiúk, hogy még a felsőjüket is levették.
Jó volt a levegőn. Mindannyiunknak jól esett. A fiúknak jó volt az egész heti munka után szabadlevegőn lenni, nekem meg ez volt az útolsó szabad hétvégém, igy én is kihasználtam maximálisan. És hogy miért is volt az útolsó? Jelentem elkezdtem ezen a héten újra dolgozni.
Múlt héten kaptam meg a választ Suetól a levelemre, miszerint akkor kezdek amikor szeretnék, szóljak mikor lenne jó. Nagyon hálás vagyok a munkahelyemnek, a kollegáimnak, a főnökasszonyomnak, hogy ennyire támogattak a bajban, velem voltak lélekben:)
Igazán nem tudtam eldönteni magamban mi is lenne jó nekem. Azt éreztem hogy nem érzem jól magam itthon. Nem jó már csak itthon lenni, semmi értelmeset nem csinálok. Mondhatom egy kicsit begúboztam. Kizártam a külvilágot. Szinte csak akkor mentem ki amikor a fiúkkal valahova elmentünk kirándulni, vagy vásárolni. Meg jó lenne magamat helyre rakni. Egy kicsit belehalt a lelkem. Meg néha úgy érzem a nőiességem, a női létem is sérült.
Érdekes egyébként hogy magamat nézni, mennyire félős lettem, mennyire nem bizok néha magamban, mennyire mást gondolok egy-egy nap egy-egy dologról. Ilyen kérdés most ami zavaros bennem, a hogyan tovább gyerekkérdés.... Egyik nap belevégnék már most azonnal. Másik nap annyira megrémülők a gondolattól, hogy arra gondolok, lehet jobb lenne ha nem lenne majd. Érdekes magamat figyelni, néha ijesztő:)
Hiányoztak az időseim, de féltem, hogy nem vagyok jól lelkileg, vajon tudok-e kedves lenni hozzájuk, tudok-e segiteni, tudom-e újra szeretni a munkám. Ezért is kezdtem el csak önkénteskedni, hogy lássan hogy vagyok, képes vagyok-e újra visszamenni, és teljes erőbedobással segiteni, szeretgetni. Szeretgetni, támogatni. Úgy gondolom, hogy ez a szakma egy különleges hivatás. Megadhattom ezeknek az embereknek akik egész éleüket végig dolgozták a kelő támogatást, a kelő segitséget, a kelő elfogadást. És hát sajnos itt is jellemző, nemcsak otthon, hogy valakinek vagy távol vannak a családtagjai, vagy nem nagyon látogatják a bentieket. Igy egy kicsit tényleg a családtagjaim lettek. Sajnos a nagyszüleim már nem élnek, igy ezek az idősek tulajdonképpen a nagyszüleim, és egybn a barátaim is. Hiszem csak igy lehet ezt a hivatást csinálni. Hiszem hogy mindenedet oda kell adni, és akkor tudod jól csinálni a munkád...
Szeretnék tanulni, hogy jobb gondozó lehessek. Ma meg is fordult a fejemben, hogy szeretnék tanulni erről a hivatásról itt kint. Mi itt a helyi " politika", hogyan tudnám magam mégjobban fejleszteni....Persze ez óriási kihivás nekem, nemcsak szakmailag, emberileg, de a nyelv szempontjából is. De ez még a jövő kihivása lesz....
Most igyekszem napról napra élni. Ezen a héten elkezdtem a munkát ez a biztos. Ez a jelen. Egyenlőre plusz ember vagyok, besegitek. Mindenki örült nekem. Megölelgettek, megszeretgettek.
Jó újra dolgozni. Megint úgy mentem be az első napomra, mint egy "kezdő kisiskolás". Megvolt az éjszakai forgolódás, a gondolkodás milyen is lesz a nap, az izgalom érzete a gyomor tájékon:)
De elkezdtem és folytatom tovább napról, napra....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése