Tegnap hívtak az orvosom klinikájától, hogy vagyunk, mi a helyzet....Mondtuk sajnos a helyzet változatlan....A baba nem szeretne menni... Így mára kaptunk időpontot a kórházba, hogy megbeszéljük a részleteket, hogyan is tovább....
Éjszaka alig aludtunk, mindketten jó sokat forgolódtunk.....Keveregtek bennünk a gondolatok...Hol én bújtam Péterhez, hol ő bújt hozzám....
Hajnalban elkezdtünk beszélgetni összebújva....Érzelmi viharainkat próbáltuk átbeszélni, a kérdéseinkre választ találni, és egymás feszültségét oldani....
Érzékeny vagyok, úgy bújtam Péterhez mintha utoljára bújnék, mintha ez az utolsó esélyünk lenne együtt lenni. Nagyon félek a műtéttől, és ha lehetett volna elkerülöm. Többször megfordult a fejemben, hogy lehet a gyógyszeres megoldást kéne újra választanom. De múltkor nagyon megszenvedtem, iszonyat nagy fájdalmaim voltak.... És ha racionálisan, hidegen kell gondolkodnom, akkor muszáj a műtéti megoldást választanom, még ha rettegek is attól, hogy soha többet nem kellek fel az altatásból....
Soha azelőtt nem voltam ennyit kórházban mint most, soha azelőtt nem volt ennyi vizsgálatom és vérvételem, mint most....
A kórházban a midwife (bába, szülésznő) már ismerősként köszöntött. Mondta is jó hogy lát minket, de bárcsak ne ez miatt találkoztunk volna újra. Mondta hogy szerencsém van, ezek szerint teherbe tudok esni...., de ez büntetés is, hiszen nem elég hogy megáll utána a fejlődésben a baba, még el se tud menni szépen....
Megvizsgáltak, vérvételen voltam, meg aláírtam a papírokat a műtét miatt....Holnap reggel kell mennünk....És holnap haza is jöhetek....
Sokat gondolkodok, életről-halálról, jóról-rosszról, családról-barátokról, maga az életútamról, sorsról, jövőről....Azt hiszem most nőttem fel, hogy ilyen dolgok történnek velem. Nem akkor váltam felnőtté mikor 18 éves lettem, most lettem felnőtt, mikor ebben a felemás állapotban vagyok, hogy anyává kellett volna válnom, de nem lehettek, nem válhattok....De már gyerek se lehettek, hiszen olyan dolgokat élek át, amiket gyerekek nem szoktak....
A másik amin gondolkodtam, hogy milyen gyorsan elmentek az évek, mennyi minden történt, mégis arra gondolok, mennyi minden nem történt meg, mennyi mindent kihagytam, mennyi mindenről lemaradtam....
És hát ott van ilyenkor a lelkiismeret is ami megszólal....Hogy mennyi fájdalmat szereztem az évek alatt, mennyi rossz érzést, gondolatot, élményt hordozok magammal, cipelem a vállamon, vagy éppen én hány embert bántottam meg....
Soha nem hittem a pszihológiában, hogy meg tudna oldani valamit...De most lehet jó lenne megbeszélni, átbeszélni, kibeszélni az életemet, válaszokat találni, elengedni, megbocsátani, utat találni....Mert most megint üresnek, kiégetnek érzem magam, nincs jövő képem....
Egyben vagyok biztos, de abban nagyon. És ez Péter....Olyan kapcsolat van közöttünk, amiért hálás vagyok, olyan szinten méllyé, pótolhatatlanná vált, olyan szinten szeretem, amit nem is lehet megfogalmazni, szavakba önteni...Vagyis talán úgy tudnám, hogy Péter nekem a "mindenem": barát, szerelem, szerető, kritikus, vita társ, tanító......Jó érzés reggel úgy kelni, hogy mellettem szuszog, mosolyra húzódik a szám, olyan jókat tudunk beszélgetni, jó érzés hogy odafigyel rám, meghallgat, véleményt mond....Jaj tényleg nem lehet szavakba önteni....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése