Nem is lehetett volna jobb év záró, mint egy kirándulás a barátokkal. Anikó barátnőmékkel ezer éve nem találkoztunk. Beszéltünk is telefonon, és arra jutottunk, hogy menjünk el együtt kirándulni.
Meg is beszéltük, hogy arra gondoltak elmehetnénk fóka nézőbe. Nagyon tetszett az ötlet. 2 kocsival mentünk. Itt Hataitai villege-ben találkoztunk. Anikóm olyan szerencsés, hogy anyukája itt van velük, jött meglátogatni őket. Így most mi is találkozhattunk. Bemutatkozás, nagy ölelés, fiúk gyors egyeztetése után, már indulhattunk is a nagy útnak. Kirándulási célpontunk 3 órányira volt Wellingtontól. Megbeszéltük Marinboroughban megállunk kicsit pihenni.
Csodás napsütéses időnk volt, enyhe szélel. Az út csodálatos. Gyönyörű helyen lakunk, néha még mindig rácsodálkozok, jéééé tényleg itt vagyunk, ez élőben történik, nem valami szép videót nézünk.
Upper Hutt után a hegyek között folytattuk utunk, ahol kis szerpentines úton haladtunk. Jaj ha ezt előbb tudtam volna, hogy milyen kanyargós, rallyis út, akkor elküldtem volna Robit erre motorozni. Gondoltunk rá, miközben düledeztem ide-oda a kocsiban. Biztos tetszett volna neki ez a kanyargós szakasz. Sok motorossal is találkoztunk.
Martinborough csodás kis város, parkkal a közepén. Ott találkoztunk, hogy tudjunk kicsit nyújtózni, beszélgetni, és hogy a kicsi Dani tudjon kicsit futkározni, ebédelni....
Danikám, Anikóék kis fia. Csodád nagy szemekkel, hatalmas mosollyal.Mindenkit levesz a lábáról. Édes pasi.
A park minden oldalán kis kávézók, éttermek voltak, telis-tele emberekkel. A parkban is sok fiatal leült-lefeküdt a fűbe és beszélhetett.
Martinboroughot úgy is jellemezhetném, mint a borok és a golf városa. Gyönyörű szőlészetek vannak. Jó volt látni hogy a szőlők hosszú sorokba rendeződnek, a levelek lengedeztek a szélben, élvezve a napsugarakat. Új-Zélandon nagyon finom fehér borokat kapni. Ausztrál testvértől pedig a finom vörös borok jönnek....
A fehér borok nagyon finomak. De érdekes hogy itt kint több vörösbort iszom, mint otthon.
Kiérve a városból, hatalmas legelők váltották a szőlő sorokat. Sok báránynak és tehénnek adva édes élelmet.
Utunk a tengerpart felé vezetett....A zöld legelők között egyszer csak megjelent a nagy kékség. A nagy óceán....
A part mentén kis házak tűntek fel. Kint napozó-beszélgető emberekkel. Sok-sok fiatal család jött ki ide pihenni.
Mikor találtunk parkolót. Miki elmondta merre találjuk a fókákat, merre találunk kisebb családokat, kis fókákkal. Aztán megbeszéltünk, hogy miután fényképeztünk az egyik part szakaszon, utána felmegyünk a hegyen magasodó világító toronyba...
Olyan édesek voltak a fókák, abszolút nem zavarta őket, hogy emberek nézik őket, a közelükben vannak. Nyugodtan lehetett őket figyelni, fotózni. Érdekes volt és egyben mulatságos, hogy egy-egy fóka szinte produkálta magát nekünk. Emelgette a fejét ide-oda, vakarászta magát. Tuti csajszi fókák lehettek, csak a nők tudják, így forgatni magukat, hogy mindenki rájuk figyeljen. A hími fókák, inkább csak lustán aludtak, és ha valaki túl közel ment akkor hallathatták a hangjukat. Mély bőgésbe kezdtek.
Hihetetlen élmény volt, ilyen közel látni őket, úgy hogy cseppet se féltek tőlünk....
A világító toronyhoz, hosszú lépcsősor vezetett. Felfelé nem számoltam, csak éreztem ahogy egyre jobban érti a combomon a menetelést. Néha felnéztem, hogy "ott vagyunk-e már", de még volt vissza. Közben nagyon kellett figyelni, mert ahogy mi haladtunk felfelé, közben mentek lefelé is az emberek....
Fél uton oldalra fordultam....csodás kilátás tárult elém.... Felérve a szám tátva maradt a tájtól..... Csak úgy kattogatuk Péterrel a fényképeőgépeinket....(Jelentem sok-sok képünk lett)
Lefelé megszámoltam 249 lépcső fokot jöttünk le, és mentünk fel....
A világító torony után elmentünk egy olyan part részre, ahol kis fókákat is látni. Jaj nagyon édesek voltak, volt egy-kettő aki kíváncsian nézegetett minket, volt amelyik az anyukájával aludt.....
Hazafelé csöndben ültem. Péter kérdezte is, hogy van-e valami baj. Mondtam hogy nincs, csak egy kicsit elfáradtam.
Hazaérve elbúcsúztunk, nagy ölelésekkel és jó kívánságokkal.... Hét óra után értünk haza. Csöpke nagyon örült nekünk. Gondoltam rá, hogy elvihetnénk magunkkal, de jól tettem hogy nem vittük. Egyrészt nem szereti a kocsikázást, másrészt féltem hogy a fóka nézés esetleg fóka vadászattá válik e:)
Nagy séta, és egy meleg zuhany után. Egy energia italt kívánt a szervezetem. Nem iszom sokat, de ha fent akartam maradni, tudtam, a legjobb barátom az energia ital lesz. Csodák csodája Péter is, és én is kibírtuk éjfélig.
Meghallgattuk a himnuszokat. Mindig a magyarral kezdjük. Idén a magyar gyerek kórustól hallgattuk meg a himnuszt. Édes hangon énekelték, jól eset meghallgatni. A szívem mindig összeszorul....Aztán jöhetett az új-zélandi himnusz. Először maoriul csengtek fel a dallamok, majd angolul....
A himnuszok alatt Péter arcát néztem, és arra gondoltam, hogy itt az új év, nagyon vártuk.....Kíváncsi is vagyok mit hoz nekünk, nagyon remélem jobbat, mint az előző....
A családokkal is tudtunk beszélni....Fáradtan, de annál több élménnyel és reménnyel tértünk az ágyunkba aludni.....
Sok fényképet készitettem, fel is raktam a Klárikiwi facebook oldalára:) Nézzétek meg szeretettel:)
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.569215589824104.1073741836.331767470235585&type=1
Egy egyszeri pécsi lány esete, egy egyszeri borsodi fiúval...,avagy hogy és miként boldogulunk egy távoli világban,Kiwilanden:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése