Napok óta gondolkozom, irjak e erről, vagy sem. Hiszen ez egy olyan belső magán dolog, amiről az ember nem szokott beszélni. De azt gondolom, amig beszélünk róla, megemlékezünk, nevettünk az emlékeken, vagy éppen szomorkodunk rajtuk. Addig is olyan, mintha velünk lenne.
Hihetetlen, hogy ez alatt az egy év alatt mennyi mindent történt a családdal, és milyen jó lenne ha velünk lenne még, tanácsokat adna, segitene…..
Hétvégén mécseseket gyújtottunk, és emlékeztünk.
Emlékeztünk a közösen eltöltött időre, a kártyacsatákra, a vidám-vicces történeteire, a férjre, az apára, a pótapára….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése