4 hete hogy otthon vagyok. Kezdem nagyon rosszul viselni. Mindig is rosszul viseltem. Mondjuk én is hibás vagyok, tudom én ezt. Most végre mehetnék, találkozhatnék barátokkal, csinálhatnám amit kedvem tart. Ehelyett itthon vagyok...
Az igazság az hogy nehezemre esik emberek között lenni, kedvesen kommunikálni, figyelni a másikra, szeretni... Igen szeretni...
Persze szeretnék visszamenni lassan dolgozni, irtam is levelet főnökasszonyomnak, és elküldtem Cathynek is, akinek segitek önkénteskedni.
Múlt héten el is kisértem az időseimet piknikre. Elmentünk az egyik kedvenc partrészemre, Scorching-Bayre.
Sokan mentünk, fisn and chipset ettünk, és gyönyörködtünk a tájban, néztük a vidáman játszó gyerekeket, beszélgettünk...
Féltem a találkozástól, féltem tudok-e majd kedves lenni, tudok-e majd gondoskodni, figyelni rájuk.
A kollegák és az idősek is nagyon örültek nekem. Jól megleptem őket, sokan nem tudták hogy megyek. Kaptam öleléseket, puszikat, jó kivánságokat, és egy kérdést is Mikor jössz vissza?:)
Jól eset nagyon, hiányoztak már:) És amennyire féltem, olyan jól éreztem magam...
Majd elválik mikor tudok kezdeni, egy biztos szép lassan kezdek neki, nem terhelem le magam, mint előtte...Aztán remélem az idő mindent elrendez....Remélem....
Egy egyszeri pécsi lány esete, egy egyszeri borsodi fiúval...,avagy hogy és miként boldogulunk egy távoli világban,Kiwilanden:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése